A számtalan csodát rejtegető Fortepanon található pár kép, amelyen munkások csatornát építenek a Villányi úton és környékén 1915-ben. Nem is akárkik: a felirat szerint orosz hadifoglyok dolgoznak Müllner János (1870–1925) fényképein. Müllner a korszak egyik legismertebb fotóriportere volt, aki az I. világháború kitörésének első pillanatától dokumentálta mindazt, ami Budapesten történt. Terjedelmes hagyatéka a Magyar Nemzeti Múzeum fotótárában található – szorgos dokumentátora volt olyan eseményeknek, mint IV. Károly koronázása, vagy akár a mindennapoknak, amint az a hadba vonultak feleségeinek segélyosztását megörökítő felvételeken látszik.
No, de hogy kerültek Újbudára az oroszok? Az I. világháború idején a harcoló felek milliószámra ejtettek hadifoglyokat. 1918- ban a hivatalos statisztika szerint az Osztrák– Magyar Monarchiában 1,3 millió rab katonát őriztek, de történészek ma úgy becsülik, akár 2,3 milliónyian is lehettek legnagyobb részt az orosz hadseregből.
Rettentően szerény körülmények között tartották fogva őket, de ennyi embert etetni, ellátni még így is hatalmas költséget jelentett a mind szegényebb háborús időkben. Ráadásul miután a férfiak nagy számban a fronton voltak, a munkáskéz is kevés volt. A fogságba esett közkatonákat az 1907-ben, Hágában elfogadott konvenció szerint munkára lehetett kényszeríteni, a tiszteket azonban még pénzért sem. (A tisztek sokáig még a saját maguk körüli teendőket is a tisztiszolgáikkal, a „putzerekkel” végeztették el.) A legtöbb katonát a mezőgazdaságba vezényelték, vagy építkezésekre kubikolni, segédmunkákat végezni. Mint egy, az Est lapokban megjelent riportból tudjuk, az orosz tisztek egy része beszélt franciául, a közkatonák között pedig a jiddisül tudó zsidó katonák tolmácsoltak. (A jiddis a kelet-európai zsidóság némethez sokban hasonló nyelve.)
Milyenek voltak ezek az emberek? Egy 1914-es tudósítás szerint: „Általában az orosz katona jólelkűnek látszik... Ez meglátszott akkor is, amikor a Rákosrendező pályaudvaron kiszállították őket. Szép türelmes engedelmességgel sorakoztak kettős sorokban, és hálásan fogadták a barna kenyeret és a teát, amivel megkínálták őket. A mi hadvezetőségünk különös figyelemmel naponta háromszor adat teát az oroszoknak, akiknek ez a legfőbb nemzeti italuk. Száraz kenyér és tea teljesen elegendő arra, hogy az orosz katona jól érezze magát”.
Az csak természetes, hogy a foglyok munkájára sok panasz érkezett. Ostffyasszonyfán – ahol az egyik legnagyobb táboruk épült – nemcsak a maguk ellátására dolgoztak, hanem a környékbeli mezőgazdasági vállalkozásoknál is. Többé-kevésbé szabadon mozoghattak a környéken, sok betörést, rablást, kocsmai verekedést írtak számlájukra. Azt nem tudjuk, hogyan dolgoztak a Villányi útra kerülők, de azt igen, hogy a MÁV, amely igen sok hadifoglyot dolgoztatott például pályaépítésen, azt kérte a foglyokat kiutaló hatóságoktól, hogy „oroszt” ne küldjenek nekik, mert hasznavehetetlenek, inkább olaszokat, mert ők képzettebbek.
„Az orosz foglyokkal való földmunka az egész országban teljesen sikertelen volt, az ármentesítő társulatok abbahagyták mindenütt a földmunkát, ahol orosz hadifoglyok voltak. Lehetséges azonban, hogy ha jobb lesz az élelmezés és ruha, továbbá ha drasztikusabb eszközökkel kényszerítjük a foglyokat a munkára, akkor jobban fognak megfelelni” – írta egy korabeli jelentés.
Komoly feladat volt az élelmezés megszervezése, sokan próbáltak ezen nyerészkedni. A feljegyzésekből annyit tudunk, hogy napi fél kiló kenyeret és 190 gramm húst szántak a nehéz fizikai munkát végzők ellátására. A rendelet az étrend összeállításánál alkalmazandó elveket is vázolta: reggelire rántott leves vagy tea, ebédre főzelék gyúrt tésztával vagy hetente háromszor hússal, estére sajt, szalonna vagy tea és leves, kenyér pedig szükséglet szerint – írja Matus László a hadifoglyok életéről szóló cikkében. A foglyok gyümölcsöt, zöldséget, tojást, tejet, tejterméket nem kaptak, és az idő előrehaladtával a hús is egyre inkább eltűnt. Bab és krumpli – nem túl igényesen elkészítve. Ugyan egy dokumentum arról rendelkezett, hogy az orosz étkezési szokásokat is figyelembe kell venni, de itt még a látszatra sem különösebben ügyeltek. 1917-ben újabb rendeletet kellett kiadni, amelyben arra hívták fel a hadifoglyokat alkalmazókat, hogy emberségesen bánjanak velük, és fizessék ki járandóságukat. Oroszország kilépésével, majd a háború végével a hadifoglyok sorsát is rendezni kellett. Több mint 2 millióan kerültek az Osztrák–Magyar Monarchia seregéből orosz fogságba. A monarchia felbomlása után, 1918 végén kötöttek először megállapodást a fogolycserére, amely azonban technikailag sem volt egyszerű. Oroszországot polgárháború szabdalta szét, Magyarországon az őszirózsás forradalom után jött a Tanácsköztársaság, majd Horthy ellenforradalma – a közigazgatás felbomlásával a hadifoglyok helyzete is mind kilátástalanabb lett. Ráadásul, főleg a mezőgazdaságban, továbbra is szükség volt a foglyok rabszolgamunkájára, sokáig ezért sem akarták hazaengedni őket. Ám a fegyverszünet, a háború hírére az oroszok sokfelé letették a munkát, egyre nehezebb volt rákényszeríteni őket a folytatásra. A rendezetlen viszonyokat kihasználva sokan el is szöktek.
Az orosz katonák egy része csatlakozott a forradalmi munkássághoz, jobb ellátást követelt magának, és azt, hogy mielőbb hazajuthasson. 1918. november 1-jén nagygyűlést tartottak az Oktogonnál, amelyen elhangzott, hogy a munka nélkül maradt hadifoglyoknak nincs hol meghúzni magukat és enni sem kapnak. Végül az Óriás utcában (ma Leonardo Da Vinci utca) szerveztek nekik ínségkonyhát. Több városban pedig fellázadtak, Kalocsán például a magyar csőcselékkel összefogva fosztották ki a zsidó tulajdonban lévő boltokat.
A Károlyi-kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy hazaküldje az oroszországiakat, Magyarország egyoldalúan kimondta, hogy a hadifoglyok szabadnak számítanak. Ez azonban azt is jelentette, hogy gyakorlatilag megszűnt a róluk való gondoskodás. Vonat sem akadt, ami elszállította volna őket, így sokan gyalog indultak el. A legyengült, alultáplált emberek között kitört a tífuszjárvány és a spanyolnátha is rengeteg áldozatot szedett körükben. 1918 novemberére–decemberére azonban a hadifoglyok többsége így is elhagyta az országot. Akadt, aki azért maradt, mert családot alapított itt, de akadt, aki azért, mert nem akart a polgárháborúba süllyedt Szovjet- Oroszországba visszatérni.
Dési János
