• Mondhatni mindennapos vendég a nézők otthonában, hiszen egy napi sorozat egyik főszereplője. Ehhez képest kevés interjú olvasható önnel a médiában. Zárkózott ember, vagy nincs jóban a bulvárral?
Kicsit talán zárkózott vagyok. Nem a barátaimmal vagy a családommal, de a nyilvánosság felé valóban nehezen nyílok meg. Lehet ebben némi védekező mechanizmus is, meg hát – ahogy viccesen mondani szoktam – nincs is mit írni rólam, legalábbis abban a tekintetben, ami a bulvárlapokat érdekelheti. Épp nemrégiben viccelődtünk a feleségemmel, hogy ha leírnánk egy napunkat, vajon abban mi lehetne érdekes egy bulvárlapnak. Jövünk-megyünk, bevisszük a suliba, aztán kihozzuk a suliból a gyerekeket, edzésre, utána haza szállítjuk őket, tanulunk velük, közben dolgozunk mindketten, szóval egész nap pörgünk, de semmi különleges. Vannak persze csodás pillanataink, hála Istennek, de nagy szenzációkról nem tudok beszámolni.
• A mai napja például hogyan alakult?
Azzal kezdődött a napom, hogy soká feküdtem le, mert éjjel dolgoztam. Egy ideje már a színházon kívül a zeneszerzés is foglalkoztat. Először azt gondoltam, de jó munka lehet ez, biztosan több szabadideje van annak, aki zenéket ír, mint egy színésznek. Nem kell szöveget, dalokat, táncokat tanulni, hanem „csak” otthon elmélyülni a zenében, megírni, és kész. Most épp ott tartok, hogy a második felkérést fogadtam el a Nézőművészeti Kft.-től és Gyulay Esztertől, a Kicsibácsi és Kicsinéni című új bemutatóhoz írom a színpadi zenéket. És rá kellett jönnöm, hogy a munka menete másképp néz ki, mint ahogyan azt én gondoltam. Az elmélyülésre ugyanis csak éjszaka van lehetőség, miután elaludtak a gyerekek. Hajnalban viszont indulnom kell forgatni a sorozat következő részeit. Így aztán éjjel későn kerültem ágyba, majd virradatkor keltem, a gyerekeknek megcsináltam az uzsonnát. Ma az anyjuk vitte őket suliba, én pedig majd megyek értük, aztán viszem őket edzésre. Kora reggel indultam forgatni, aztán próba a B32-ben, most itt vagyok, utána megyek vissza próbálni, később irány az edzés, végül pedig haza.
• Mikor tanul szöveget?
Az évek során már nagyon jól kifejlesztettem, hogy piros lámpánál, kertészkedés közben vagy akárhol, ha van öt percem, tudok szöveget tanulni.
• Feleségével, Parti Nórával együtt mindketten színészek. Ez nehezebbé teszi a családi feladatokban való helytállást, mintha például valami szokványosabb szakmában dolgoznának?
Senkinek sem könnyű kihívás helytállni az élete minden területén, függetlenül attól, hogy színházzal vagy mással foglalkozik. Ezt minden anya és apa megéli. Nálunk az a rend alakult ki, hogy minden feladatot ketten viszünk, egyenlő tehervállalás van a feleségemmel. De azért azt be kell látni, hogy nem mindig sikerül egyenlő mértékben helytállni sem a nőnek, sem a férfinak. Ha a hivatásomba teszem bele a száz százalékot, akkor nem jut idő a családra, és fordítva. Ezért aztán az ember folyamatos küzdésben van. Komoly feszültség van bennem sokszor. Milyen jogon veszem el a gyerekeimtől az időt, az energiát, a szeretetet, csak azért mert el akarok egy munkát végezni? De közben meg az is furán venné ki magát, ha azt látnák a gyerekeim, hogy nem végzem a munkámat örömmel. Mert az is egyfajta példamutatás, hogy az ember örömmel teszi-e a dolgát. Egyébként pedig: nem gondolok magamra úgy, mint művészre. Minden álszerénység nélkül mondom, nem érzem magam művésznek. Pontosabban fogalmazva: nem művésznek érzem magam. Az nagyon jó dolog, ha egy hosszú próbafolyamat után olyan teljesítményt nyújthatok, ami jó a nézőknek, vagy ha érzem, hogy a zeném megérinti a közönséget. Megértem azokat, akik erre teszik fel az egész életüket, de én most nem itt tartok. Biztos sokban befolyásol az is, hogy a gyerekeim még abban a korban vannak, amikor nagyobb szükségük van a szüleikre.
• Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapjaira a valóság? Az SZFE, vagyis a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult helyzet, a pandémia miatt elmaradt és meg nem valósult előadások… Miből szerez újra és újra energiát?
Alapból sem vagyok egy kitárulkozó típus, de az az állapot, ami a napjainkat jellemzi, picit még jobban a bezárkózás felé hajt. Mélységesen elszomorít a megosztottság, amelyben élünk. Akár a járványhelyzetet, akár az SZFE körüli feszültséget hozom példának, vannak a tagadók, és vannak a hívők. Kettészakad az ország? Engem ez a megosztottság bánt leginkább, és mint a csiga a házába, én is visszahúzódom. Eddigi életemben még sohasem éreztem azt, hogy engem valahová sorolnak, vagy nekem valamilyen csoportba kellett volna sorolnom másokat. Most egy ideje folyton azt hallom, hogy ők mondták azt, azok közé én nem megyek, oda én nem kellek és így tovább. Amikor ilyesmi már felvetődik az emberben, akkor szerintem baj van. Ha jól emlékszem, Teréz anyát kérdezték meg egyszer, hogy mi a legtöbb, amit tehetünk a világbékéért, és ő nagyjából azt válaszolta: mindenki menjen haza, és szeresse a családját. Valami ilyesmit gondolok én is. Nekem ez a taktikám.
T. E.
