• Van abban valami periodicitás, hogy mikor milyen művészi minőségben alkot?
Mostanra már az első számú szakmám a dísz-let- és jelmeztervezés, minden más tevékenységem is ehhez kapcsolódik. A festészet például kifejezetten ilyen. Amikor épp nincs valami nagy projekt vagy nem dolgozom komolyabb külföldi munkán, akkor kezdek el egy újabb ciklust vagy újabb anyagot. Addigra felgyülemlik annyi terv, ötlet, amiből már meg lehet kezdeni újabb tizenöt-húsz kép megfestését. De az első és legfontosabb a színházi munka. Abban vagyok leginkább otthon.
• Miből meríti az inspirációt?
Ez a munka állandó anyaggyűjtést, állandó megfigyelést, fejlődést jelent. Követem a modern építészetet, képzőművészetet, mindent, ami a vizualitással kapcsolatos, ezekből is inspirálódom, de én gyakorlatilag mindent nézek. Számomra minden díszlet. Szerintem aki ebben a szakmában dolgozik, az folyamatasan megfigyel, szemlélődik. Nyomon követem az éppen aktuális trendeket, nyomon követem, hogyan fejlődik a díszlet- és jelmeztervezés, a vizuális kultúra, milyen új technikai lehetőségek vannak. Fontosnak tartom, hogy egymás tevékenységét is figyelemmel kísérjük a szakmában. Ha tehetem, rengeteget járok színházba itthon és külföldön is. A mi szakmánk speciális háttérszakma, hiszen sohasem találkozunk a közönséggel. Azon kívül, hogy meghajlunk a premieren, többé semmi kapcsolatunk a nézőkkel. Művészetünknek az a sajátossága, hogy tíz-tizenöt esztendő alatt a legjobb esetben is átformálódik emlékké. Lekerül a repertoárról, nem marad meg. Újabb rendezések, újabb változások, újabb vizuális elképzelések jönnek.
• Ez elég drámainak hangzik. Mégis ezt választotta a fő csapásvonalnak…
Valóban, még a Satöbbi nevű zenekarral kezdtem, az egész ’80-as éveket végig is zenéltem velük. Ezekben az időkben családi ismeretség révén megismerkedtem Presser Gáborral, édesapám ugyanis zongoratanárként egy ideig tanította őt. Ezt kihasználva belógtunk egy-két LGT-koncertre a bátyámmal. Nagy rajongók voltunk. Lassacskán az ismeretség barátsággá alakult, ami később a közös alkotómunkáig is eljutott. Először a Satöbbinek volt egy lemeze, amihez őt kértük fel producernek, aztán Gábor kérdezte meg, van-e kedvem csinálni vele együtt lemezt. A közös zenei anyagból a Sirálysziget című dal bekerült Timár Péter Moziklip című filmjébe is. Presser Gábor nagyon meghatározó része lett az életemnek. Ő vitt be a színházba, a Vígszínházba, ahol megismerkedtem Marton Lászlóval és a társulattal. Ez a ’90-es évek elején történt, akkor épp újító időszakát élte a színház. Kezdetben színházi, zenekari plakátokat, lemezborítókat terveztem, aztán megkaptam a lehetőséget arra, hogy a Leonce és Léna díszletét megtervezzem. Az előadás elsöprő sikert aratott, és ezzel beindult – szinte magától – a gépezet. Tulajdonképpen az élet sodort a színház irányába, és ki is teljesedhettem ebben a közegben. Most, évtizedek távlatából, úgy érzem, a sors mindig kegyes volt hozzám, jó irányba terelt.
• Befolyásolta-e valaha a döntéseit vagy a sorsát az, hogy az Erkel család leszármazottja?
Nem érzem magam emiatt másnak vagy kiváltságosnak. Ha a zenei pályát választottam volna, elképzelhető, hogy jobban a figyelem központjába kerül a családi eredet. Apám példája van előttem, aki zongoraművész volt, épp egy olyan időszakban, amikor az Erkel névvel csak hátrányt szenvedhetett. A felmenői között igen komoly mezőgazdasági vezetők voltak, abban az időben a kulákok legrosszabbikának számított ez az eredet. Apám csak tehetségének köszönhette, hogy nagy nehezen átverekedhette magát a Zeneakadémián, de nem hagyták őt koncertezni, hiába volt kimagasló tehetségű zongoraművész. Végül zenepedagógus és zenei rendező lett. Az ő példáját látva, és mert a Satöbbi zenekar punk stílusával és durván alternatív szövegeivel valahogy összeegyeztethetetlennek éreztem az Erkel László nevet, lettem én inkább Kentaur. Természetesen nagyon büszke vagyok a származásomra, az egész családra, hiszen Erkel Ferenc mellett is volt számos nagyszerű művész, zenész, kultúrpolitikus, gondolkodó ember a felmenőim között. Ez olyan családi történelem, amire csak büszke lehet az ember. De alkotóként úgy gondolom, nem a származás a legfontosabb, hanem az, hogy most, a jelenben mit alkotok.
T. E.
|
|
|
|
|
|
