Előző évben kötött a magyar és a kubai állam megegyezést arról, hogy többek között budapesti textilgyárakba küldenek a szigetországból fiatalokat, hogy itt tanulják ki a szakmát, mire Kubában felépül egy nagy szövőgyár. A XI. kerületi, egykori Goldberger-gyárba, amely történetünk idején a Kelenföldi Textilgyár (Keltex) nevet viselte, jó páran kerültek közülük.
Bár a propagandaszöveg szerint alapvetően tanulni jöttek ide, valójában ennél sokkal fontosabb volt, hogy munkaerőt adjanak, addigra ugyanis Magyarországon már egyre nehezebben lehetett elég embert toborozni erre a kegyetlenül fárasztó munkára.
Kuba a ’80-as években, amikor Magyarország már a „legvidámabb barakknak” számított a szocializmus táborában, megmaradt a maga bigott kommunizmusában, amelyben nem nézték igazán jó szemmel azt a relatív szabadságot, ami például Budapestet jellemezte. Ezért nem is akárkit engedtek erre a szabados helyre. A jelentkezők csak a helyi forradalomvédelmi lakótömbi bizottság kedvező véleményével indulhattak útnak, komoly és szigorú feltételeket írtak elő nekik, ám sokan vállalták ezeket, hogy a kubai reménytelen szegénységből kitörhessenek. Négyéves szerződést kellett a vállalkozóknak aláírniuk, ez idő alatt elvben csak egyszer utazhattak haza szabadságra. A fizetésük egy részét le kellett adniuk, de még így is sokan hozzá tudtak jutni olyan használati tárgyakhoz, amelyekről hazájukban csak álmodozhattak. Egy pár éve készült dokumentumfilmben egy, a ’80-as években itt dolgozó hölgy megmutatta azt a magnót, amelyet még mindig használt, pedig évtizedekkel korábban vette Pesten.
A kubai lányok a mainál jóval zártabb magyar világban egzotikusnak és különösnek tűntek. A beszámolók szerint leginkább egymás közt éltek. A munkásszállókról viszonylag ritkán mozdultak ki, ott is főztek maguknak, mert a magyar konyhát a legtöbben nem szerették meg. Persze szerveztek nekik brigádtúrát, és akadt, aki magyar munkatársaival is megbarátkozott, de a legtöbben soha nem tanultak meg magyarul, és legfeljebb saját, nyilván besúgóként is működő tolmácsaik útján tudtak kapcsolatba lépni az itteniekkel. Azért szövődtek szerelmek is, de meglehetősen sok akadályon kellett keresztülvergődni azoknak, akik együtt akartak élni. A kubai hatóságok megtiltották, hogy a lányok itt szüljenek, aki babát várt, annak haza kellett utaznia. Azt sem engedték, hogy férjükkel itt maradjanak azok, akik összeházasodtak. Talán a magyar rendszerváltás hozott ebben némi javulást, amikor már az egykori szóhasználat szerint disszidálni lehetett – Magyarországra.
És hogy miként dolgoztak itt? A Textilélet című üzemi lap így számol be a kubai lányok első próbálkozásairól: „mindent csinált a fürge, igyekvő ujjak közt a makacs fonal – gubancolódott, szakadt, foszlott, csak kisodródni nem akaródzott. Ez a türelemjáték nem illik a kubai kislányok temperamentumához, fogcsikorgatva, beleizzadva akarták megcsinálni a feladatot”.
Idővel persze a legtöbben belejöttek, bár többször panaszkodtak a teljesítményükre – talán azért sem erőltették meg magukat, mert a prémiumukat elvették tőlük kubai küldőik, a magyarok pedig a legnehezebb helyekre állították őket. A ’80-as évek vége felé, amikor megjelentek az üzemeken belüli vállalkozások, a gmk-k és a vgmk-k, ahol bevették a kubaiakat, ott egyből megnőtt a hatékonyságuk.
De a hajthatatlanul kommunista kubai rezsim ezt nem viselte már el, a ’90-es évek legelején hazahívták a Magyarországon dolgozókat. A Keltexből 150-en mentek vissza a karibi szigetre. Hírek szerint többségük soha többé nem dolgozott textilüzemben, a magyar kaland csak távoli emlék maradt.
D. J.
|
|
|
