A szovjetek által támogatott kommunista rezsim először anyagi bázisától fosztotta meg az egyházakat, majd az ‘50-es évek elején több szerzetesrendet fel is oszlattak, tagjaikat internálták. A kerületi ciszterci rend közösségét hogyan érintették ezek az esztendők?
A rend a feloszlatás előtt nagyon nagy létszámú közösséggel bírt. Az iskolákban virágzott az élet. 1947-ben kezdődött el a rendek zaklatása és lassú halálra ítélése. A még élő atyáktól hallottam a noviciátusban – a növendéki évek alatt –, milyen méltatlan helyzetbe kerültek, megalázottan, a társadalom számára haszontalannak béklyózva kellett megtalálniuk a helyüket, hisz éltek és élni akartak. Megfosztva küldetésüktől sokan törekedtek arra, hogy integrálódjanak. Volt, aki a civil életben helyezkedett el, volt, aki az ÁEH engedélyével megmaradhatott egyházmegyei szolgálatban, volt, aki börtönbe került, mint a rend egykori apátja, Endrédy Vendel. Nem találkozhattak, nem érintkezhettek, hogy senki se kerüljön bajba. Az az érzés élt mindenkiben, hogy ez nem tarthat sokáig, ezeket az éveket pedig próbaként felfogva el kell viselni. Az ‘56-os fordulat a rendet ebben a helyzetben találta. Mindszenty szabadulása a börtönből felerősítette az ideiglenesség érzését és fokozta a reményt. 1989-ig reményüket feladva éltek, de mintegy 60 fő megérhette, hogy újraszülethetett a közösség.
A kerület a Műszaki Egyetem révén egyik központi helyszíne volt a forradalomnak, a Móricz Zsigmond körtér pedig a budai események egyik gyújtópontja volt. Milyen szerepe volt a katolikus egyháznak, a Szent Imre-templom közösségének az 1956-os forradalomban?
A Historia Domusban, a plébánia házi történetírásában az alábbi bejegyzés található:„1956. X. 23. Ezen a napon, teljesen váratlanul szakadt ránk egy meglepő esemény.A műegyetemi fiatalok a budai Bem-szoborhoz vonultak, és ott kirobbantották a magyar ellenforradalmat, amely beláthatatlan veszedelmeket és pusztulásokat zúdított a Fővárosra. Rengeteg magyar életet kívánt áldozatul, és sok tízezer magyart indított neki a hazától távoleső országoknak. A harci cselekmények következtében, a Főváros közlekedési útvonalai járhatatlanokká váltak. A közelükbe eső épületek erősen megrongálódtak, vagy teljesen megsemmisültek, a támadó és védekező hadműveletek folytán. (...) Az események még javában viharzottak Szent Imre napján is, amikor a falvakból eleségsegélyt szállító földműves magyarok, ámulva nézték, a sok száz gyertyától megvilágított, Szent Imre-szobrot a Móricz Zsigmond körtéren. Az esti, gyertyafényes levegőben ott vibrált a forrón bizakodó kérés: Szent Imre herceg, ne hagyj el minket! Ne engedd elpusztulni néped! 1956. XI. 18. A forradalmi harcok Templomunkat is megrongálták. A javításra buzdító kéréseinket a következőkben terjesztettük Híveink elé: Ezekben a nehéz napokban ismételten sok,megható tanúságát tapasztaltuk Kedves Híveink hűségének, Szent Hitünk, Egyházunk és Templomunk iránt. Meg vagyunk győződve, hogy imádságuk és szeretetük védte meg Templomunkat a még súlyosabb károktól. Bár kárunk így is van, éppen elég, de ez, hála Istennek, nem helyrehozhatatlan. Egy részének megjavításával vártunk, mert várhatunk, de a tetőkárt, több száz cserép kicserélését meg kell sürgősen csináltatnunk, mert beázik a templom, és a kazettás mennyezet könnyen életveszélyessé válhat. Jó emberek segítségével, mihelyt csak lehetett, meg is indítottuk ezeket a munkálatokat. Kiadásaink eddig 4370.- Ft-ot tesznek ki. Tudjuk, hogy most mindenkinek éppen elég nehéz, mert mindenkinek ugyancsak megvan a maga elegendő gondja és baja. De mégis bizalommal fordulunk Kedves Híveink hitéhez és áldozatkészségéhez. A Jó Isten százszorosan és ezerszeresen fizeti majd vissza, mind az egyéni, mind a családi életükben, azt, amit az Ő Házáért tesznek. A mai és a jövő vasárnapi perselygyűjtésünket, és minden más adományt, most erre a célra kell felhasználnunk. A Jó Isten legyen velünk és Kedves Híveinkkel!”
A gyűjtésekben, a mindennapi életben segítették a családok egymást, a plébánia közössége szüntelenül imádkozott. Vannak olyan fennmaradt képek, amelyek a templom melletti sírokat mutatják, nagyon erős volt akkor a plébánia híveiben az összetartozás érzése, az imádság pedig sok kitartást adott, lélekben erősítve, hogy a borzasztó időket átvészeljék.
Ön szerint mi az 1956-os forradalom üzenete ma, 60 évvel az események után?
Hallgatva rádióban, tévében a visszaemlékezéseket, olvasva történeti köteteket, egy összetartó magyarság képe bontakozik ki. Márai Sándor, A forradalom előérzete c. kötetét szoktam október 23-a felé közeledve újra és újra elővenni. Ennek a kötetnek a hangulatát át tudom érezni. Számomra ezek a napok, hetek, hónapok az ember élni akarásáról, sorsának alakításáról, reményről, összetartozásról üzennek. Arról, hogy az életet semmilyen nehéz körülmények között nem szabad feladni. De szól a magyarok hitéről és közösségéről is. Volt, akinek el kellett hagyni az országot. Voltak olyan rendtársak is, akiknek menekülniük kellett a túlélésért – volt, akinek sikerült, volt, akinek a börtön lett a jövő ígérete. Akik maradnak, mégis ők a helytállók, a bátrak. Köszönet azoknak, akik elmehettek volna, de maradtak, vállalva ezzel az elkövetkező évtizedeket. Számomra a 60. évforduló a feléjük érzett hála.
A Móricz Zsigmond körtéren egy új emlékművet avatnak október 23-a alkalmából, melynek célja elsősorban a fiatalok megszólítása. Ipoly atya szerint az alkotás alkalmas lehet erre?
Volt alkalmam – polgármester úr jóvoltából –látnom a terveket, mielőtt a zsűri kiválasztotta volna. Merésznek, bátornak és a forradalom emlékézhez méltónak tartom, hisz mi ezen a téren járunk, ahol egykor harcok voltak.
A kőbe helyezett mű körülöleli ezt a szimbolikus helyet, egyszerűségével méltó módon emlékeztet, nem tolakodóan, de szerény hűséggel azoknak, akik érző szívvel mennek majd át a téren. Jól döntött a bizottság. Én alkalmasnak érzem.
T. N. K.