A viccek világának valójában vége, most a mémek magyarázzák mai mindennapjainkat. Karinthy még egy bő százada azt állította a vicc terjedési sebességéről, hogy kitalál egy tréfát, elmondja asztaltársainak a Hadikban, a Horthy Miklós – ma Bartók Béla – úton, és mire átér Pestre, az Andrássy úti Japán kávéházba, már az ottaniak úgy mesélik, mint valami szakállas tréfát. A mémek ennél is gyorsabbak, szó szerint fénysebességgel képesek száguldani. Az ARC kiállítás alkotásai néha mémek, néha még viccek, időnként karikatúrák, graffitik, vagy éppen képpé formált társadalomkritikai alkotások. Formájukat tekintve óriásplakátok – és bár kétségkívül terjedhetnek, mint ahogy terjednek is, mémként az interneten, mégis csak a Bikás parki szabadtéri kiállításon az igaziak, szép nagy méretben. Úgyhogy ide el kell jönni.
Évek óta tíz- és tízezrek zarándokolnak el Újbudára, hogy megnézzék az ARC plakátjait. Aztán szelfizzenek egyet valamelyikkel, továbbküldjék a barátaiknak immár mémként, esetleg viccként próbálják előadni azoknak, akik még nem jártak a kiállításon. Van, aki szörnyülködik, más a betiltását követeli, a többség azonban, legalábbis a szervezők szándékai szerint, pár percig elgondolkozik a világon – amelyben túlélnünk kell.
Idén több mint 800 munkából választotta ki a 18 tagú zsűri azokat a műveket, amelyeket végül több mint tíz négyzetméteres méretben állítottak ki. A 2022-es pályázatot Világ buborékjai, egyesüljetek! címmel hirdették meg, amit az alkotásokat elnézve meglehetősen szabadon értelmeztek a jelentkezők. Hiszen sokféle buborék van, de a miénk mindig zöldebb.
Idén is Bakos Gábor képzőművész, az ARC egyik alapítója és szervezője kalauzolt minket a szabadtéri tárlaton. – Ezúttal valahogy szomorúbbak, keserűbbek a munkák, mint az előző esztendőkben. Ha nevetek is egyiken-másikon, sokszor inkább kínomban – vetettem fel beszélgetésünk kezdetén. Bakos nem lepődött meg a véleményemen, nyilván nem tőlem hallotta ezt először. S mint jó tanárhoz illik, türelmesen magyarázni kezdte, hogy ha ilyen világban élünk, akkor nehezen lehetnének mások az alkotások. Hiszen az ARC hagyományosan arról a világról szól, amelyben élnünk adatott. De azért hozzátette, hogy figyeljem meg, hány helyen láthatok pontos, kedves, figyelmes, sokszor még szellemes megoldásokat is. Így aztán nem csak szörnyülködni vagy szomorkodni lehet, hanem például szembenézni azzal, melyik véleménybuborékba tartozhatok, mások is azt gondolják-e, amit én.
Eljátszottunk már azzal: mik ezek? Mémek? Óriásplakátok, nagyra nőtt karikatúrák? Bakos szerint a 22. ARC-ra már kialakult a saját műfaja ezeknek az alkotásoknak. Nem plakát, nem grafika, nem reklám – de nem is feltétlenül művészet. Ugyanakkor ezek együtt mind jellemzők. Mindegyikből valami. Amit együtt nevezzünk ARC-nak. Formailag óriásplakátok – de nem eladni, reklámozni akarnak valamit, nem is úgy működnek. Egy hagyományos óriásplakát előtt lehet, hogy elszáguldunk a kocsinkkal vagy a biciklinkkel pár pillanat alatt – úgy kell megcsinálni, hogy ennyi idő alatt fel lehessen fogni. Az ARC-on látható alkotások többségét viszont érdemes hosszabb ideig szemlélni, elgondolkozni rajta, értelmezni – esetleg még beszélgetni és vitatkozni is róla.
– Megfigyeltem, akadnak, akik 10–15 percet is bogarásznak egy-egy plakát előtt. Az benne a csodálatos, hogy nem egy telefon féltenyérnyi monitorján, de még csak nem is egy laptop vagy számítógép képernyőjén jelenik meg, hanem egy öt méter széles, két és fél méter magas képet látunk, ami beteríti a látómezőnket. Nem lehet elkerülni, nem lehet elgörgetni, nem ugrik be semmilyen reklám. És adott esetben szelfiháttérként is szuper, hogy visszatérjen a kis képernyőre. És látjuk, hogy ezek így működnek – magyarázta a szervező.
Ráadásul, aki kijön ide, az azt is megtapasztalja, hogy milyen közösségi élményt jelent nézni ezeket az alkotásokat. Értelmezni, magyarázni, hangosan felröhögni, vagy csak figyelni, másnak mi jut róluk eszébe. Idén is akadnak olyanok, amelyek nem feltétlenül érthetők első látásra – jó játék kibogozni jelentésüket.
Néha nem árt érteni az a kulturális közeget, amelyben élünk. Megállunk egy nagy plakát előtt. Szemmel láthatóan egy spájz, szépen felsorakoztatott befőttes-, kompótos- és lekvárosüvegek, gondosan lerakott paprika. És a polcok mögül egy fél fej kandikál ki. Csak kicsit kell jobban megnézni: ez bizony Putyin. S ha valakinek eszébe jut Keleti Márton zseniális filmje, A tizedes meg a többiek – amelyben Márkus László német tisztként azért nem jut kompóthoz, mert „az oroszok már a spájzban vannak” –, akkor rögtön tudja, miről is van itt szó.
A napi híreket olvasva különösebben nem bonyolult megérteni azt a képet sem, amelyen egy tanár köszön el az iskolaév végén a gyerekektől. „Kellemes feltöltődést” mondja, a következő kockában pedig már egy nagy élelmiszerboltban látjuk, és egy diákja köszön neki: „Kellemes feltöltést”.
Dési János
|
|
|
|
|
