1951-től magasodott itt kisebb megszakítással Kerényi Jenő szobrász öt és fél méteres kőtalapzaton álló, közel négy és fél méterre nőtt bronzszobra. Kerényi korának tisztes másodvonalbeli alkotója volt, életműve mély nyomokat nem hagyott a művészet történetében, bár kritikusai elismerően írtak izgalmas felületkezeléséről, formaalakító és kompozíciós készségéért is dicsérték. A pécsi Csontváry Múzeum előtti Csontváry szobra azért azt jelzi ma is, hogy tudott ő érdekeset csinálni.
Budapest másik kapujába, Vecsésre, a Fő út és a Ferihegyi Repülőtérre vezető út találkozásához, a kelet felé vezető 4-es főút elejére is egy meggyilkolt szovjet parlamenter szobra került már 1948 decemberében, a pécsi születésű Steinmetz Miklós kapitányé. A dolog érdekessége, hogy a beérkezett pályaművekből a tekintélyes zsűri Kerényi Jenő tervét fogadta el, pár javítást kérve tőle. Ám ott végül nem Kerényi alkotása valósult meg, hanem azé a Mikus Sándoré, aki a nevezetes, 1956. október 23-án ledöntött Sztálin-szobrot is készítette. Lehet, hogy Kerényi kárpótlásul kapta meg később a lehetőséget Osztapenko megformálására, Végül is parlamenter, parlamenter…
Már Horatius megmondta, hogy aki örök emléket akar magának, az ne ércre gondoljon. Steinmetz szobrát 1956 októberében felrobbantották, Kerényi Jenő Osztapenkóját ledöntötték, Mikus Felvonulás téri Sztálinját a csizmája fölött lefűrészelték a forradalom nyitányaként. Steinmetz szobrát Mikus később újraformálta, Kerényiét újjáöntötték. Ma mindkét alkotás a tétényi fennsíkon lévő szoborparkban áll. Sztálin szobrának – amit nem állítottak helyre – már a holléte is nehezen azonosítható a Városligetnél.
De vissza a lépést váltó katonához: Osztapenko persze politikai megrendelésre készült. Már 1946 februárjában utasították a budapesti vezetést, hogy „méltó formában örökítse meg azoknak a szovjet parlamentereknek az emlékét, akik fővárosunk pusztulástól való menekülésének lehetőségét hozták számunkra, de akiket minden idők leggyalázatosabb bandái meggyilkoltak”. A történészi kutatásokból ma már felsejlik, hogy az ukrán származású Osztapenkót valószínűleg sajátjainak aknatüze ölte meg. Ettől még az tény marad, hogy Hitler utasítására a reménytelen helyzetben lévő Budapestet a németek nem adták fel, a több hétig tartó, kegyetlen és a németek szempontjából katonailag teljesen értelmetlen ostromban tíz- és tízezrek haltak meg, és a várost lerombolták. Miközben éppen a parlamenterek küldetése jelzi, hogy az akkori szovjet hadvezetés szerette volna ezt elkerülni.
Egy szobor nem arra való, hogy egy történelmi esemény alapos elemzését tegye lehetővé, hanem leginkább arra, hogy politikusok amúgy keveseket érdeklő beszédeket mondhassanak a talapzatuknál. Politikai aktusként állítják és döntik le, vagy éppen helyezik át őket. De a köztéri alkotások rendszeresen túlnőnek alkotóik és állíttatóik szándékán, közösségi funkciót kapnak.
Az „Osztyapenko” a Balatonra, illetve Bécsbe vezető utak összefutásánál fontos tájékozódási pont lett. Még az a generáció is használja a „találkozzunk az Osztyapenkónál” fordulatot, amelynek tagjai a szobor 1992-es elköltöztetése után születtek.
A korábbi nemzedékeknek ez az alkotás valahogy a szabadsággal kapcsolódott össze. Itt gyülekeztek a stopposok, akik a Balatonra igyekeztek, ami ugyancsak a mérsékelt szabadság birodalma volt, de legalább lehetett szabadon választani. Egész pontosan annyiban, hogy zöld üveges vagy barna üveges Kőbányai Világos pasztörizálatlan sört kérsz-e. Ugyan a zöld és a barna üvegben ugyanaz az ital lötyögött, de legalább ennyi választásunk maradt.
Aki autóval utazott Bécsbe, az is itt hajtott keresztül. Az osztrák főváros már akkor is nyugaton volt, és a Mariahilferen lehetett Fa szappant, kazettás magnót, farmert venni, és a ’80-as évek végén jött a Gorenje-őrület – mi ez, ha nem az, amire az Osztapenko indító zászlaja mellett elhaladó Homo Kadaricus akkoriban vágyott.
D. J.
