Néhány éve sok tucat interjút készítettünk idős emberekkel, ők hogyan emlékeznek az eseményekre. A holokauszt ugyanis nem a tömeggyilkosságokkal kezdődött el, hanem a kirekesztéssel, a gyűlölet-keltéssel. Az alábbi beszélgetést, amelyből most egy kicsi részletet idézek, a kárpátaljai Nagydobronyban, egy szinte csak magyarok lakta településen készítettük egy ma már kilencven feletti hölggyel, Benedek Irénnel.
(A teljes interjú itt nézhető végig, érdemes: https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn624384 )
"Bejött a kakastollas csendőr az iskolába, azt akkor fel kellett állniuk. Mondta a tanító, hogy az izraeliták álljanak fölfelé, és álltak szegény gyermekek, aztán toborozták a zsidókat összefele, de mi még akkor fel se tudtuk ezt fogni, hogy mi lesz abból. Nem nagyok voltunk, még ötödik, hatodik osztályosok. Na, ebben az időben, hát igen sok zsidók jártak velünk, fiúk is, meg lányok is, aztán sajnáltuk őket. Másnap meg úgy volt, hogy mentünk iskolába, akkor már azoknak külön kellett az osztályba menni. Most mi már csak tíz percben az ablakhoz mehettünk, oda integettünk nekik a barátnőimnek"
Rövid idő után örökre elvitték őket. Ma is sokan így fogalmaznak: Elvitték őket, nem jöttek vissza.
Döntő többségüket Auschwitzban ölték meg, holmijaikat széthordták, elosztogatták egymás közt a népek, házaikba beköltöztek. A zsinagógákat, iskolákat rituális fürdőket lerombolták, vagy az épületek egészen más funkciót kaptak. Magára a deportálása így emlékezett Benedek Irén.
"Felsorakoztak a kocsisok, aztán 50 kilós csomaggal szabad volt csak minden zsidó családnak menni. Semmit nem szabad, csak a szükséges dolgokat. A gyermekeket, beültették a szekerájba, meg ugye rúd volt oda csinálva, aztán deszka volt végig rátéve. A gyermekek, az apró gyermekek, meg az öregek bent ültek a szekérben, aztán ezeknek meg kint volt a lába, kint csüngött, lent már ugye, hogy nem fért bent a gyermekektől. Oszt odamentünk, aztán kezet fogogattunk velük, köszöntgettünk tőlük elfelé. Jaj, Arankám! (…). Hát aztán odajött egyszer egy csendőr hozzánk, mert sok nép volt ott, akinek ugye szomszédjában zsidó lakott, meg mindenki akkor úgy fel volt buzdulva, igen, mindenki kikísérte a jó embereit. Aztán odajött a csendőr meg a bíró, akkor Füttyösi János bátyám volt a bíró. Azt mondja a csendőr, hogy mit szeretik őket? Magukért sírjanak, ne ezeket sirassák. Oszt hajtottak bennünket a szekertől elfelé.
Így ért véget egy hosszú, többé kevésbé normális együttélés."
D. J.
