A trianoni békeszerződés mennyire nyomta rá a bélyegét a következő negyedszázad politikájára, amely aztán elvezetett a II. világháború végéig?
Azt mindenki tudta, hogy ezzel tartósan együtt élni nem lehet. De nem elég, hogy azt mondjuk, előbb-utóbb fel akarjuk rúgni a trianoni szerződést, az is kérdés, mit tartunk akkor ezzel szemben ideális békeszerződésnek. Ennek a tartalmáról nem volt konszenzus, sőt, még most sincs. Ha az utca emberét ma megkérdezzük, mi lett volna a jó békeszerződés, amivel elégedett lenne, szembesülhetünk azzal, hogy sokan úgy gondolják, az lett volna az igazságos, ha minden maradt volna a régiben.
A környező államok politikusai viszont szintén gondolnak vagy gondoltak valamit arról, hogy mi az igazságos. Ebben a kérdésben az igazságosság meglehetősen viszonylagos, nem?
Nyilván nem az igazságosság érzése a legfontosabb, az azonban lényeges kérdés, hogy a trianoni békeszerződés determinálta Magyarország sorsát, vagy épp Horthy Miklós döntéseit. Én úgy vélem, lett volna lehetőség arra, hogy nemzetiségi alapon gondolják újra a szerződést a politikusok, és a többségében magyarlakta területek legyenek a politika fókuszában. Súlyos politikai hiba, hogy ez az opció az ország első emberének nem volt fontos. A nemzetközi porondon ugyan a magyar politika ezt mondta, de befelé a „nem, nem, soha, mindent vissza” elvét kommunikálta. Ebbe a feszültségbe, a két ellentétes álláspontba, bele lehet ám őrjíteni a teljes lakosságot. Trianonnál is ez történt.
A „nem, nem, soha” elvét a Horthy-kori politika vajon komolyan gondolta, vagy csak akartak valami olyat mondani az embereknek, amit könnyen elhisznek, amivel könnyen azonosulnak?
Gömbös Gyulától Imrédy Bélán át Horthy Miklósig senki sem volt konzekvens. Mindenki abból indult ki, hogy ki kell majd használni történelmi helyzeteket, amikor esetleg többet lehet kapni, mint ami etnikailag jár. Ezzel függött össze Magyarország összes háborús akciója, és ezzel függött össze, hogy 1941 szeptemberében Horthynak Magyarországon túlmenő területi igényei is lettek. Nevezetesen Galíciában, ahol még egy kis határmódosítást is javasolt Magyarország javára, ami azért is teljesen abszurd, mert ez az akkoriban nem létező, de az angol–amerikai diplomácia által elismert Lengyelország területéből vett volna el pár ezer négyzetkilométert.
Viszonylag hamar kiderült, hogy csak a felemelkedő Németországgal juthat hozzá Magyarország ezekhez a területekhez. Ezzel aztán a magyar politika végképp a hitleri politikához kötődött. Abban az időben nem voltak láthatók ennek a kockázatai?
Azért 1938-ban sok magyar politikus tudta, hogy a viszontbiztosítás nélküli területi juttatások nem érnek semmit. A viszontbiztosítás azt jelenti, hogy van két alapvetően ellentétes érdeket kifejező nagy hatalmi csoportosulás, az egyik mondjuk Németország és szövetségesei, a másik pedig Nagy-Britannia és szövetségesei, és közöttük olyan típusú területi koncessziók születnek, amelyeket mindkét fél valahogy jóváhagy. A magyar politikának egészen 1938-ig alapelve volt, hogy minden revíziós ügyet viszontbiztosítási alapon kapjon meg, ugyanis kizárólag ez garantálta a hosszú fenntarthatóságot. Hangsúlyozom, hogy ezt maga Horthy Miklós is tudta, iratokkal bizonyítható. Egyébként nagyon sokat meg is próbált 1938-ban, hogy a döntési mechanizmusba bevonja az angol felet. Nem járt sikerrel, ami egyrészt nem meglepő, másrészt viszont tény, hogy tudta, az egyoldalú elköteleződés veszélyekkel jár.
A könyvében vannak hivatkozások arra, hogy egy darabig a szövetséges hatalmak, ideértve a Szovjetuniót is, azt mondták: ha Magyarország időben kilép a háborúból és más politikát folytat, ha nem marad Németország szövetségese, akkor megtarthat valamit abból, amit visszaszerzett a trianoni szerződés után. Melyek voltak azok a pontok, amelyeknél még változtathattunk volna?
1938-ban, amikor még nincs meg az első bécsi döntés, hanem csak magyar–szlovák tárgyalások vannak, a szlovák fél felajánlja önként annak a 83 százalékát, amit a magyar fél követel. Ha ebbe belement volna Horthy Miklós, akkor Kassa meg Ungvár nem került volna vissza ugyan Magyarországhoz, de a komplett Csallóköz és még egy csomó terület igen. Alapvetően az etnikai határt 90 százalékban lefedő megoldás született volna, amit aztán 1945-ben nem lehetett volna olyan egyszerű visszacsinálni. 1940-ben pedig újabb lehetőség lett volna, amikor a szovjet fél jelzi, hogy szívesen bevonódik Románia kapcsán területi megoldásokba, hiszen a két ország között folyamatos érdekellentét állt fenn. De a magyar fél ezzel a lehetőséggel akkor nem akart élni, ami bizonyos szempontból érthető. 1941 után azonban megindult a versenyfutás a németek kegyeiért magyar és román oldalról is. Szovjet szempontból később nyilván azt jutalmazták először, aki nagyobb mértékben segítette a Vörös Hadsereget abban, hogy megnyerje a háborút. 1944. augusztus közepe után a román fél át is áll a szovjetekhez, de még itt sem dőlt el minden. A szovjet fél versenyeztetni akarta Magyarországot és Romániát. 1944 októberében egy magyar küldöttség tárgyalt Moszkvában. Nagyon nem volt mindegy ugyanis, hogy a magyar haderő, ami akkor majdnem egymillió főt tett ki, a németek oldalán tovább harcol, vagy nem csinál semmit, csak hazamegy, vagy mondjuk átáll. Ebből a három opcióból, ha csak az első kiesett volna… Még át sem kellett volna állni, csupán nem csinálni semmit. A magyar front összeomlott volna, Budapest ostromára nem került volna sor ebben a formában, valószínűleg a háború 1944 novemberére már valahol az osztrák határ mellett folytatódott volna. Ha ez így lett volna, az esetleg elég erős érvnek számíthatott volna, hogy a magyarok valamit kapjanak.
Az Ungváry Krisztiánnal készült teljes beszélgetés, amit Dési János készített arról, hogyan befolyásolta Trianon a 20. századi gondolkodást, és milyen hatással volt nemzeti identitásunk alakulására, megtekinthető az Újbuda TV műsorán.
|
|
|
