Egy erdélyi kirándulás nyolcadikosként egyszerre szól az emlékezésről és az együttlétről. Az út olyan hosszú és kacskaringós, mint amilyennek mi érezzük sokszor az iskolai hétköznapokat, tele emlékekkel és ellentétekkel. Az utazáson megtapasztalhattuk a legnagyobb szélsőségeket: volt, hogy szél, vagy hó ostromolta a kabátunkat, máskor az evező alól felfröccsenő víz. Egy rövidebb aradi megemlékezés után elértük Vajdahunyad várát, ami a magyar történem meghódíthatatlan erődítményeként áll Erdély közepén. Ez a vár emlékeztetett azokra a csatákra, melyek Erdély területén folytak a magyarok szabadságáért. Imát mondtunk előttünk élt erdélyi magyarokért a szállásunk közelében lévő régi alvinci templomban, láthattuk Gyulafehérvárt, Tordán a hasadékot és a sóbányát, Gyergyószárhegyet, Gyimesbükkön az ezeréves határt, felmehettünk a csíksomlyói nyeregbe, leereszkedhettünk a Békás-szorosba, csónakázhattunk a Gyilkos-tavon, megismerhettük Kolozsvár nagy jelentőségű helyeit. A legemlékezetesebb pillanat az volt, mikor felnézhettem a Gyilkos-tavi hatalmas sziklaszirtekre, melyek érzékeltették földhözkötöttségünket.
Amikor az ellentétekre gondolok a rettenetesen hosszú utazás és a vendéglátás szívélyessége jut eszembe. Jó volt imádságban elcsendesedni, azt érezni, hogy itt is otthon lehetünk, hogy a közös múlt valóban közel tudja hozni az embereket. Hiába volt szélsőséges az időjárás, mi mindig találékonyan kezeltük azt. Rengeteg dolog történt velünk az Erdélyben töltött héten, többször kellett változtatni terveinken külső körülmények miatt, de mindazt, amit közösen átéltünk, akárcsak az együtt töltött Don Boscos éveket, mindannyian magunkkal visszük.
Fotó: Márkus Ákos
|
|
