Csak természetesen

A budai pest

A pest szó eredetileg barlangot jelentett, így a Pest helynév a budai oldalon a középkorban az akkori Kelenföldre vonatkozhatott, hiszen az egykori Kelen-hegy barlangairól is ismert volt. A ma Gellért-hegy néven ismeretes 235 méter magas sziklatömb egy hegyvonulat tagja, idetartoznak a budaörsi hegyek és a Sas-hegy is. A 200 millió esztendeje képződött dolomit hárommillió éve emelkedett ki az akkori tengerből, majd összetöredezett; ekkor keletkeztek azok a hőforrások, amelyek a környék fürdőit táplálják. A barlangok e törések és a hévizes kioldódások nyomán jöttek létre, leghíresebb közülük a mesterségesen kibővített Szent Iván-barlang, ahol ma a pálos rend kápolnája van.

A Dunára néző, meredek, védett hegyoldal még őrzi természetességét. Botanikai értékeiből mára sokat vesztett, de kis foltokban megmaradt a növénytakaró. Tavasszal a keltikék néhol szinte elborítják a talajt, a keleti sziklagyepeken él a fokozottan védett, Magyarországon csak itt található sárgás habszegfű, a déli oldal sziklakibúvásain pedig a hegyi ternye.

A folyót sok madár követi vándorlása során, ilyenkor jelenik meg a Gellért-hegyen Európa egyik legkisebb madara, a királyka. A nem vonuló fajok közül állandó vendég az énekes rigó, a kis poszáta és a fülemüle, de a vörösbegy és a csilpcsalpfüzike is megtelepszik a bokrokban. Téli látogató a kopár sziklákat kedvelő havasi szürkebegy, amely Magyarországon alig néhány helyen fordul elő.

A Rupp-hegy kincsei

Ez a védett terület a Budaörstől Dél-Budáig húzódó Csíki-hegyek vonulatának tagja, az egykor összefüggő sziklagyepi növénytakaró maradványai máig megvannak. 1688-ban alakított ki ezen a környéken gazdaságot Pösinger Ferenc, a mai Pösingermajor városrész névadója, itt emelkedik ki a 258 méter magas, triászi dolomit alapkőzetű, budai márgával takart hegy. Az elbomlott dolomitot piktortégla néven falfestékek segédanyagaként használták valamikor, a bányászata nyomán maradt üregek ma is láthatók.

A Rupp-hegy növényzetét természetes társulások alkotják – kivéve a betelepített erdei fenyőket –, főként berkenyék, mészkedvelő molyhos tölgyesek és sajmeggyes karsztbokorerdők. A 38 védett növényfaj különlegessége az orchidea, de megtalálható itt a tavaszi hérics, a nagy ezerjófű, a fekete kökörcsin, a fehér madársisak, a bíboros kosbor, a csillagos őszirózsa, a tarka imola és a homoki vértő is. Nyár elején látható a fürtös homokliliom, valamint a sárga koronafürt. A terület állatvilága a vegetáció kedvező állapotának köszönhetően viszonylag gazdag. A nyerges szöcske, a selymes futrinka, a szarvasbogár, a farkasalmalepke, a gyászlepke, a tarka szemeslepke csak néhány védett faj a rovarfaunából. A kétéltűeket a leveli és az erdei béka, a hüllőket a fali és a fürge gyík mellett a pannon gyík és a rézsikló képviseli. A közeli erdőségekből olyan, a városi körülményeket nehezen tűrő madarak is érkeznek, mint a csilpcsalpfüzike, a fülemüle, az örvös légykapó, a sárgarigó. Megjelenik olykor a karvaly és az egerészölyv, és a Gazdagréten fészkelő sarlósfecskék is vadásznak a Rupp-hegyen.

A városi sasbérc

A Sas-hegy kopár kúpja országos természetvédelmi terület. A kettős csúcsú, 265 magas, merészen szabdalt dolomittömeg nagyjából 200 millió éve keletkezett: mintegy 50 millió esztendeje, a tektonikai mozgások következtében kiemelkedett az akkori tengerből, és hévizes hatásra több helyen kovasavval itatódott át. Az így ellenállóbbá váló kőzetekből az erózió különleges alakzatokat hozott létre, a legismertebb a Medve-szikla és a Beethoven-szikla. Szintén kőzetalkotó a mintegy 30 millió éve keletkezett budai márga.

A mai Sas-hegyet a török hódoltság idején Muhaneknek nevezték, a budai vár felé tekintő oldalán dervisiskola működött. Mostani nevére többféle magyarázat van. Egy legenda szerint a Budát 1686-ban felszabadító ostrom idején a hegyről a vár felé repülő sasok jelezték a keresztény seregeknek, hogy le fogják győzni a törököket. Akad, aki szerint a magaslat neve az alakjából, de olyan verzió is van, hogy az ottani svábok Adelsbergnek, azaz Nemes-hegynek hívták, ebből lett nyelvtorzulásal Adlerberg, majd tükörfordítással Sas-hegy.

A hegyoldalakra a filoxéravészig nagy szőlőültetvények húzódtak fel; a rácok által betelepített kadarka különlegessége volt, hogy a tokaji szőlőkhöz hasonlóan aszúsodott. Az első villák a 19. század ’40-es éveiben jelentek meg, majd a terület délkeleti szélére laktanya került, mellette gyakorlatozás céljából az I. világháború idején lövészárkokat építették ki. A katonai tevékenység jelentős természeti pusztítást okozott, és csak az 1970-es évek végén szűnt meg teljesen.

A Sas-hegy Buda ősi élővilágának menedéke; az elmúlt években elkészült a terület ökológiai felmérése, lokalizálták a tájidegen fajokat. Az özönnövények közül a legnagyobb gondot az orgona és a fekete fenyő okozza; utóbbit a talajerózió megállítására telepítették, árnyékában viszont ritka növényfajok tűnnek el. Az orgona burjánzása a Saxlehner család jó szándékú, ám nagy kárt okozó telepítésének következménye. Mediterrán területről hozták be, majd az őshonos fajok rovására elvadult és elszaporodott. Dísznövényként a kert éke lehet az orgona, de természetvédelmi területre nem való.

Ez a hegy amennyire kicsi, annyira összetett élőhely a többféle mikroklíma miatt. A karsztbokorerdőt főleg galagonya, kökény, virágos kőris és molyhos tölgy alkotja, a meredek déli oldalt nyílt dolomitsziklagyep borítja, foltokban kilátszik az alapkőzet is. Itt él a kereklevelű harangvirág, a szürke napvirág, a sárga kövirózsa, a magyar gurgolya és az István király-szegfű. A májusban virágzó árvalányhaj fajok mellett jelen van a naprózsa, a mezei iringó és a korai kakukkfű – ezek mind szárazságtűrő növények. A fokozottan védett csikófarkból itt csak porzós, a Gellért-hegyen pedig csak termős állomány él.

A Duna felé néző keleti oldal mikroklímája hűvösebb; ez a kövér daravirág élőhelye, a cserjék közül a budai berkenye érzi itt jól magát. Az északi oldal különlegessége a fő gyepalkotó budai nyúlfarkfű.

Ami a faunát illeti, a hűvösebb oldalon él a félcentis, de fekete pöttyös piros potrohával feltűnést keltő bikapók. Az északi sziklagyepeken gyakori az imádkozó sáska, a hegycsúcson pedig a kardos lepke, a fecskefarkú lepke, a nappali pávaszem és az atalanta lepke. A karsztbokorerdő jellegzetes hüllője a zöld gyík, a terület jelképéül szolgáló pannon gyík pedig a száraz sziklagyepek lakója. A madarak közül a vörös vércse már szinte városlakóvá vált, de előfordul a Sas-hegyen az egerészölyv és a karvaly is.

Civilizált bányagödrök

Újbuda városképének egyik meghatározó eleme, a Feneketlen-tó egy véletlen folytán keletkezett. 1870-től termeltek ki itt agyagot téglagyárak ellátására, mígnem 1880-ban a gödör mélyítésével próbálták a kapacitást növelni. Ekkor tört be a talajvíz, és nemsokára a bányát bezárták. A Feneketlen-tó tehát bányató, nem táplálja vízfolyás, utánpótlása kizárólag a csapadékból és a talajvízből származik. Legnagyobb mélysége 1938-ban hat-hét méter volt, de 2009-ben már csak 4,6 métert mértek a lerakódott iszap miatt. A tó alján méteres szilárd, fölötte ennél is vastagabb lebegő iszapréteg alakult ki, amelynek bomlása miatt az alsó vízrétegben krónikus oxigénhiány uralkodik, kén-hidrogén és ammónia szabadul fel, de a felgyülemlő foszfor és nitrogén is sietteti a tó eutrofizálódását. A vízminőség romlását 1982-ben halpusztulás jelezte, ezért 1985-ben egy szökőkutat és két levegőztető készüléket helyeztek üzembe. Ezek javították a vízminőséget, de hosszú távon csak az iszap eltávolítása jelent megoldást.

A Feneketlen-tó sajátossága a rétegzettség. Felső, átvilágított rétegében megy végbe a fotoszintézis, míg az alsó, sötét réteg a bakteriális lebontás színtere. Ha hirtelen következik be az őszi lehűlés, akkor az alsó, melegebb réteg gyorsan a felszínre emelkedik, „a tó felfordul”. Ekkor a felszín is oxigénhiányos lesz, az élővilág, különösen a halállomány elpusztul. Ha a lehűlés fokozatos, akkor a keveredés lassabban megy végbe, így a felszín algáinak működése kompenzálja az oxigénelvonást.

A vizet nád és keskenylevelű gyékény szegélyezi, a parton zöld juhar, enyves éger, ezüstfa, fűzfa és nyárfa nő. Mocsaras élőhelyek nem alakultak ki, de előfordul egyebek közt a mocsári sás, a rókasás, a szittyó, a vízi csillaghúr. Sok a tavi béka és a kecskebéka, a védett mocsári teknős mellett ékszerteknősök is élnek a tóban, utóbbi azonban inkább gondot okoz. A sokszor otthon tartott, majd megunt ékszerteknősök a leginvazívabb fajok közé tartoznak, tömeges megjelenésük veszélyezteti a Magyarországon őshonos mocsári teknőst.

Budapest szikes pusztája

A Budaörsi repülőtér és az Egér út környékén húzódik egy kihasználatlannak tűnő térség, az 1982-ben alapított, helyi védettségű Kőérberki Szikes-rét Természetvédelmi Terület. Egykori gazdája 1862-ben itt ásatott kutat, a kinyert vizet azonban keserű íze miatt „sem ember, sem állat nem tudta inni”. Saxlehner András posztókereskedő vizsgálatokat végeztetett, és felismerte a víz értékes tulajdonságait. Kiépíttette a forráskutak környékét, majd Hunyadi János néven forgalomba hozta a nátrium- és magnézium-szulfát-tartamú keserűvizet, mely a legismertebb hashajtó gyógyvíz lett. (A szomszédos telkeken kitermelt vizet mások Ferencz József néven hozták forgalomba.)

Régebben a rétet tehenekkel és kecskékkel legeltették, vagy kaszálással tartották fenn, értékes sziki növénytársulása a talajvízben feldúsult ásványok hatására jelent meg. Ma a rétre a „kiédesedés”, a kiszáradás jellemző: a felszíni vizeket összegyűjtő árokrendszer hatására mind mélyebbre került a talajvíz, ezáltal csökkent a felszíni só koncentrációja. Megindult a cserjésedés és a spontán erdősülés, de ez megfelelő területkezeléssel még visszaszorítható.

Nem szemétlerakó, erdő

Újbudán nagyjából 210 hektárnyi erdőt kezel a Pilisi Parkerdő Zrt., a jellemzően tölgyes állományok alapvetően száraz termőhelyeken élnek. Sok a kőris és a juhar is, a cserjeszintben akad cserszömörce, bodza, galagonya, kecskerágó, gyepűrózsa. Külön érték az aljnövényzetben a lágyszárúak, virágos növények sokszínűsége, valamint a hozzájuk kapcsolódó állatvilág.

A kerület legnagyobb összefüggő erdeje a Kamaraerdő, itt az erdészet tízévente végez alapos állapotfelmérést. Az alapkőzet, a talaj, a domborzat, az éghajlati viszonyok szerint jelölnek ki erdőtagokat, ezeken belül vannak részletek, amelyeknél a faállomány életkori, egészségi állapotát is figyelembe veszik. A felújító vágások során a 80–100 esztendős fák kerülnek ki a társulásból, hogy a fiatalok fényhez és térhez jussanak. A tölgyek fényigényesek, a cél az, hogy a csemeték az idős fák magjából nőjenek ki, de az utóbbiak ne árnyékolják a felnövekvő generációt. Ültetés a fiatalost érintő kár, például aszály esetén jellemző, vagy idegenhonos állomány irtása után.

Az erdő kezelése nem konfliktusmentes, a fő probléma a csoportos rendezvények nyomán ottmaradó rengeteg szemét, valamint az olykor ipari méretekben lerakott illegális hulladék. A másik neuralgikus pont a közlekedés: az erdő gyalogos, illetve kerékpáros látogatóinak tekintettel kell lenniük egymásra.