Újbuda

Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzatának honlapja
  |  
A+   A-
  |     |  
április 24. szerda, György

Bejegyzés a budapesti tömegközlekedés történetének margójára

Újbuda   |   2015, szeptember 25 - 14:00Nyomtatóbarát változatSend by email

Az 1956-os forradalom alatti kötelességtudásról és helytállásról emlékezik meg írásunk szerzője. A történet a BKV (akkor FVV) villamosvezetőiről és kalauzairól szól.

1956-ban, a forradalom kitörésekor nem tartózkodtam Budapesten, Miskolcon teljesítettem sorkatonai szolgálatomat. Ezért túl sok forradalmi eseménynek nem lehettem szemtanúja, de október 29-ére sikerült hazavergődnöm Budapestre. Hazafelé láthattam a korábbi napok harcainak maradványait a Nagykörúton, a Rákóczi úton, a Kiskörúton és a Múzeum körúton, majd a budai oldalon a sok sérült villamosszerelvényt.

Nem gondoltunk arra, hogy ezek nem üres, elhagyott szerelvények, hogy ezekben a forradalom kezdetén még emberek utaztak, akik már a támadások elején elhagyták a járműveket. Sajnos ez a legtöbb esetben nem is így volt. Október 23-án reggel még minden a megszokott menetrend szerint működött, kevesen gondolták, hogy fél nap múlva kitör a forradalom. Azt pedig valószínűleg senki sem sejtette, milyen elemi erővel lángol fel, és milyen közvetlen és közvetett hatásai lesznek a mindennapokra. Teljes biztonsággal állítható, hogy a villamosok személyzete az utolsó pillanatig teljesítette a szolgálatát, meg sem kísérelte elhagyni a szolgálati helyét. A hitük, a kötelességtudásuk és a szakmai kiképzésük ilyen esetre nem rendelkezett „forgatókönyvvel”. Ők arra tettek esküt, hogy a rájuk bízott társadalmi vagyont minden körülmények között megvédik, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a kedves sárga, budapesti villamosok mielőbb épségben hazatérjenek a kijelölt kocsiszínekbe.

A történetemben szereplő járművek a 49-es vonalán, a Kelenföldi Pályaudvar és a Szent István körút között közlekedtek. A felgyorsult forradalmi események ellenére a villamosok mindaddig jártak, amíg ez műszaki szempontból lehetséges volt. Az utcákon és a villamosokon egyre nagyobb volt a tömeg, ki munkából hazafelé igyekezett, ki a hírek hallatán sietett az események közelébe. A járművek személyzete tette a dolgát, és még véletlenül sem gondolt arra, hogy elhagyja a helyét. A vállalat központi műszaki vezetése azonban – átlátva a helyzet veszélyességét – a főváros egész területén lekapcsolta a szerelvények áramszolgáltatását. Az intézkedést nem lehetett előre meghirdetni, ezért a személyzet azt hitte, hogy ez csak átmeneti állapot. Az utasok leszálltak, de a ők a kocsikon maradva várták az újraindulást, a villamosok visszavitelét telephelyükre. Közben városszerte bebizonyosodott a központi intézkedés helyessége, mert az események során egyre több helyen szakadtak le a felsővezetékek, dőltek ki a tartóoszlopok, az is előfordult, hogy egyes villamosok felborultak. Mindezt a személyzet a kapualjakba menekülve nézte végig, de még mindig nem hagyták el „őrhelyüket” – úgy hitték, ez nem is lehetséges, amit látnak csak egy rossz álom, talán mégis történik valami csoda, és végre ők is hazamehetnek.

A villamosvezetők a szabályzatnak megfelelően a kocsi elhagyása előtt lehúzták az áramszedőket, a főkapcsolókat „0” állásba állították, és magukhoz vették az úgynevezett „Kisszabályzót”. A vezetők és kalauzok sok-sok óra után látták be, hogy már semmi értelme sincs tovább várakozni, gyalogosan elindultak a saját kocsiszínjeikhez. Hiába voltak nagyon törődöttek, éhesek és álmosak, tudták, még egy kötelességük van, nevezetesen az, hogy az állomásfőnökségen elszámoljanak a rájuk bízott dolgokkal. A villamosvezetők leadták a menetlevelüket és a Kisszabályzót, a kalauzok pedig elszámoltak a napi bevétellel. Majd ki-ki elindult ismét gyalog az otthonába, sok esetben a kocsiszíntől nagyon távolra.

Ezek az emberek nem is gondolták, hogy példamutató viselkedésükkel igaz hősökké váltak, hiszen minden körülmények közt teljesítették feladatukat, majd az életük kockáztatása árán is igyekeztek megőrizni a rájuk bízott értékeket.

Úgy vélem, jöjjön el végre az emlékezés ideje, és legalább a budapesti remízek falán helyezzünk el egy-egy emléktáblát a „Névtelen Közlekedési Dolgozók Hősiességét” méltató felirattal.

A fennmaradt publikus adatok alapján a forradalmi események során Budapesten 109 villamoskocsi, illetve -szerelvény sérült meg vagy pusztult el. (A felsővezeték-hálózat közel kétharmada szakadt le, illetve pusztult el.) Abban az időben a háromkocsis szerelvényeken egy kocsivezető, három kalauz és egy füttyös kalauz dolgozott, vagyis több száz főnyi villamosszemélyzetet érintettek közvetlenül az események.

(Jakabfavy Gyula)

A szerző sem a BKV-nak, sem valamelyik jogelődjének nem volt alkalmazottja, ám felesége révén jól ismerte a közlekedési vállalat belső körét, és egész életében érdeklődött a villamosok iránt.