A Csík zenekar, Szalóki Ági és Harcsa Veronika neve szinte egybeforrt a Fonóéval. Lukács Józsefről viszont a leglelkesebb résztvevők sem feltétlenül tudják, hogy kicsoda. Nem véletlenül, hiszen az intézmény alapítója szeret névtelenségbe burkolózni. Nagyon ritkán vállal egy-egy interjút, és inkább csak távolról szemléli a Fonó körül zajló eseményeket. Pedig méltán büszke az intézményre, amelyről annak idején kevesen gondolták, hogy sikeres vállalkozásként fog tudni működni. Lukács József 1995-ben hozta létre a Fonót, amikor a szintén általa alapított cég, az orvoselektronikai műszereket gyártó 77 Elektronika javában szárnyalt. Ez tette lehetővé, hogy szenvedélyének, a muzsikának hódolva egy lepukkant, málladozó épületegyüttesből, minőségi, kulturális létesítményt hozzon létre. Eleinte elsősorban az akusztikus zenére épültek a programok, később a hangsúly a népzenére tevődött át. Ám eredeti célját máig megőrizte: valódi műhelyként szolgál a népzene, néptánc, valamint a gyökereikből táplálkozó világzene és dzsessz számára mint koncert- és próbahelyszín, lemezkiadó; katalizátora a művészeknek, művészetnek. Az elmúlt húsz év persze nem zajlott zökkenőmentesen. A programok színvonala világszinten is ismert és elismert zenész körökben, ám a minőségnek ára van, a Fonó működtetése komoly beruházást igényel. A Prima Primissima jelölés így nemcsak az elismerés miatt esett jól a zeneháznak, hanem azért is, mert ezt az összeget újabb nívós rendezvényekre költhetik majd. A primák fejenként ötmillió, a primissimák 15 millió forint jutalomban részesülnek.
Két évtized a minőség jegyében
Éves szinten mintegy 80 koncert, 80 táncház, három-négy fesztivál otthona volt a zeneház, falai között évi 15 album született. A Fonó több programmal is beírta magát az etnográfia és a zene történetébe. Az egyik ilyen – 1997–2001 között – az Utolsó óra volt, melynek célja, hogy a Kárpát-medence kis falvaiban még élő néptáncokat és népzenéket összegyűjtsék és lemezre rögzítsék. Az Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, a Partiumból és Délvidékről érkező adatközlők segítségével összesen 1250 órányi gyűjtés született a Fonóban, amelyből Új Pátria néven 50 lemez jelent meg. Az Utolsó óra tavaly, a Holokauszt Emlékév részeként felvett még fellelhető cigány és zsidó anyag rögzítésével vált teljessé.
A Fonó több mint 200 lemezzel a háta mögött zenei kiadóként is az elitmezőnybe tartozik: kiadványaik rendszeresen szerepelnek az európai világzenei rádiós lejátszási listákon. Már harmadik éve, hogy a WOMEX Top Label listáján is szerepel – a lajstromban egyetlen magyarként, sőt, egyetlen kelet- és közép-európaiként. Októberben rendezik meg a legrangosabb világzenei vásárt Magyarországon, amelyen részt vesz a Fonó is. Az expót megelőző nulladik napon pedig nép- és világzenei “showcase”, azaz bemutatkozó koncerteket tartanak a zeneházban, amely tíz, szakmai zsűri által kiválasztott hazai zenekarnak ad lehetőséget a nemzetközi promoterek, fesztiváligazgatók előtti bemutatkozásra.
A ház egyszerre koncert- és próbahelyszín is, az ország legpatinásabb, két évtizede működő táncházának otthona, valamint lemezkiadó és fesztiválok – köztük a Budapest Folk Fest és a Héttorony Fesztivál – szervezője. Táncházaikat rendszeresen több százan látogatják. Fennállásuk két évtizedében vendégül látták a Kárpát-medence összes adatközlőjét a Rábaköztől Moldváig.
A Fonó 20 programok
Kapunyitási pánik címmel rendezték meg a Fonó 20. és az Artus 30. születésnapját ünneplő összművészeti fesztivált, ahol koncertekkel, kiállítással és közös tortázással várták a közönséget. A 20-as karikával fémjelzett események sorozata még csak ezután kezdődik, új lemezkiadványok megjelenésével, prémium koncert- és táncházi sorozattal várják a közönséget az őszi szezonban. Olyan vendégek lépnek színpadra idén, mint Borbély Mihály és Theodosii Spassov, a Muzsikás és a Buda Folk Band, a Makám, Dresch Mihály, Ferenczi György és a Rackajam, Pál István Szalonna, a Kerekes band, a Parno Graszt és a Szászcsávási banda vagy a Tükrös. A sorozat egyik csúcspontja a világ talán legismertebb torokénekes csapata a tuvai Huun Huur Tu budapesti koncertje lesz november 29-én.
A népzene mint brand – Beszélgetés Horváth Lászlóval, a zeneház ügyvezető igazgatójával– 2010-ben másodszor foglalta el a Fonó ügyvezetői székét. Változott bármiben is a zeneház azóta? Tíz év kihagyás után érkeztem vissza a Fonóba, ami nemhogy ebben az évtizedben, de megalakulása óta sem változott lényegesen. Maradt az eredetileg kitűzött céljánál, vagy inkább küldetésénél: leásni a magyar kultúra mélyére és felkutatni az ott rejtőző kincseket. A Fonó nem akar sem több, sem pedig kevesebb lenni, mint ami. Az én feladatom az, hogy ezt az utat egyengessem. – Hogyan áll össze a repertoár? Számunkra tényleg fontos a művészet felkarolása, így igyekeztünk támogatni minden olyan kezdeményezést, amelyet más nem nagyon fogadott be. A magyar muzsika még mindig idegen a társadalomban, annak ellenére, hogy az elmúlt években rengeteg előrelépést tapasztaltunk ezen a téren is. Ugyanakkor nagyban javítaná az imázsát, ha például a Sziget Fesztivál befogadná a népzenét. Ez egy igazi brand, amelynek a kiépítése és menedzselése honfiúi kötelességünk is. Szerencsére a Fonó csapata ezt tisztán látja, itt szívvel dolgoznak az emberek, mindenkit a tervek, élmények, értékek motiválnak. Igyekszünk kerületi intézményként is működni, a lakosok számára kiállításokkal, borbemutatókkal és gyerekprogramokkal is készülünk, de olyan programokat is szervezünk, amelyek a hazai, illetve a határon túli közönség igényeit is kielégítheti. Fontos számunkra a népzenei és néptáncképzés, a hangfelvételek rögzítése, a fesztiválokon való részvétel, a hagyományőrzés, a kortárs produkciók felkarolása, a népzene terjesztése és tálalása, és azt gondolom, a világzene hazai zászlósai is mi vagyunk. – Mennyire lehet érdekes a magyar zene egy külföldi számára? Bartóknak és Kodálynak hála a világ megtudta, muzsikus nemzet a magyar, de persze ebből nem táplálkozhatunk egy életen át. A Muzsikás együttes és Sebestyén Márta szerencsére tettek arról, hogy a világ ne felejtsen el minket. Ők nagyon magasra tették a mércét, és kitaposták az utat a következő generációnak, amelynek az a dolga, hogy továbbhaladjon ezen. Az új generáció tagjai többek között Herczku Ágnes, a Söndörgő és Lajkó Félix is. Ezek a zenészek nem a klasszikus értelemben vett népzenét játsszák, inkább abból táplálkozva hoznak létre egy új műfajt. A gyökerek, a szellemi táplálék elsősorban inspirációul szolgál a kísérletező, kreatív és tehetséges zenészeknek. Ezek az együttesek mai napig járnak a határon túlra dalokat gyűjteni, ezek olyan tartalmakat és értékeket őriznek, amelynek a jelentőségét külföldön talán nem is érzik át. |
Vélemény: Harcsa Veronika
„Ha belépek a Fonó ajtaján, megváltozik a hangulatom. Itt mindig őszinte, barátságos és családias légkör fogad. Az első igazi koncertélményem is a zeneházhoz köthető, hiszen itt már akkor is tárt karokkal fogadtak engem, amikor még szinte senki sem ismert. Végre nem egy kávézó sarkában koncerteztünk, hanem kaptunk rendes színpadot, rendes hangtechnikával és rendes nézőtérrel. Ez a bizalom nagyon fontos volt nekem akkor, és ezt soha nem felejtem el a Fonónak.”
Vélemény: Szalóki Ági
„A fiatalságom minden meghatározó pillanata ehhez a helyhez köthető. Tizenhárom évesen jártam népi éneket tanulni, amikor a villamosmegállóban megláttam a Fonó feliratot. Eleinte csak távolról nézegettem, majd egyszer úgy döntöttem, bekukkantok. Akkor még nem sejtettem, hogy a végzetem felé visz az út. Hamar befogadott a „család”, én pedig nagyon otthonosan mozogtam ebben a közegben. Néha pultosként, takarítóként, vagy éppen CD-eladóként tettem magam hasznossá. Életem egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor egyszer felhívtak azzal, hogy sürgősen siessek oda. Kicsit késve érkeztem a vaksötét terembe, amikor is meghallottam a zenét. Az öngyújtók fényeinél kiderült, zenésztársaim és barátaim vannak a teremben. Akkor jöttem rá, hogy egy meglepetésbulit szerveztek nekem.”
Vélemény: Herczku Ágnes
„Az önálló népzenei albumaimat mind a Fonó adta ki, de az első lemezbemutatóm helyszíne is ez a Sztregova utcai kis ékszerdoboz volt. Magánemberként is szívesen látogatok el ide, nemcsak fellépni szeretek itt. A Fonó bája abban rejlik, hogy ez egy nyitott műhely, ahová tényleg bárki jöhet. Ráadásul ez nem egy múzeum, itt a népi kultúra testet ölt, életre kel, és aki belép ide, az nem távolról szemléli az eseményeket, hanem átéli, és akár alakítja is őket.”
KA
